Búcsúzom......

Búcsúzom Szilvikém....

Azóta próbálom felfogni ezt az egészet, hogy Stefikéd elmondta a szörnyű hírt.
De nehéz ezt felfogni, nehéz elfogadni.
Kavarognak bennem a gondolatok, az emlékek.

Mielőtt először találkoztunk volna személyesen, utánanéztem a betegségednek és megdöbbentem. Hiszen ebben meg lehet halni! Miközben még csak annyi idős voltál, mint én!
Aztán beléptél a rendelő ajtaján és egyszerűen, mintha a betegséged csak egy múló influenza volna, elmondtad a helyzetet. Hogy ez van, transzplantációra készülsz, nem tudod mikor lesz, lehet, hogy holnap, lehet, hogy csak egy év múlva, de szeretnéd, ha addigra rendben lennél.
Nem siránkoztál, nem sajnáltattad magad, ahogy valószínűleg sokan tették volna a te helyzetedben.
Aztán a kezelések során sokat beszélgettünk. Egy kedves, vidám és végtelenül optimista embert ismertem meg, aki semmilyen helyzetben nem hagyja el magát.

Optimizmus és önfegyelem.
Ez talán a két legfontosabb jellemvonásod az én szememben.
Emlékszem, amikor mesélted, hogy milyen undorító íze van a roborálószernek, de miközben iszod, arra gondolsz, hogy muszáj felszedned pár kilót, hogy végig tudd csinálni ezt az egészet.
Aztán kiderült, hogy nincs donor, és utolsó remény a köldökzsinórvérbank, de az meg kis mennyiség egy felnőtt testtérfogatára, és milyen jó, hogy ilyen sovány vagy, mert neked talán így is elég lesz. Mindenben megtaláltad a jót.

Aztán lett donor, bár nem volt teljes az egyezés, de több, mint egy évnyi várakozás után, rohamosan romló vérkép mellett már nem lehetett tovább várni, meg talán nem is volt mire....
(azon gondolkozom, mi lett volna, ha előbb van donorod, amikor még jobb állapotban vagy.... vagy ha később, de több ponton egyező............mi lett volna? Sosem tudjuk meg sajnos....)
Emlékszem az örömre, amikor több heti várakozás után végre elkezdett emelkedni a fehérvérsejtszámod..............aztán a mélypontra, amikor kiderült, hogy a szervezeted kilökte a donorsejteket és a saját beteg sejtjeid kerekedtek felül újra.
És te még akkor is felálltál a padlóról, amikor körülötted senki nem tudta, hogy hogyan tovább, még az orvosok sem!
Azt mondtad, oké, nem sikerült. De megteszek mindent, amit mondanak, hogy meggyógyulhassak.
Elkezdték az első kemót és én rémülten hallgattam az egyre elmosódóbb beszédedet a telefonban.
Hogy sternumpunkciód volt, de tüdővérzés lett belőle, meg hogy találtak még valamit, de egész egyszerűen nem értettem, hogy mit mondtál.....
Akkor biztos voltam benne, hogy meg fogsz halni.
Aztán egyszer csak nem vetted fel, aztán már nem is voltál kapcsolható. A nővéred írt egy sms-t, hogy válságos állapotban vagy.
Utóbb kiderült, hogy majdnem meghaltál, tüdőgyulladásod és bélgyulladásod is volt, nulla immunrendszer mellett. De valami hihetetlen erővel visszajöttél a sír széléről és összeszedted magad.
Még haza is tudtál jönni a családodhoz.

Akkor beszéltünk utoljára telefonon, amikor visszamentél a kórházba.
Azóta is itt zakatolnak a fejemben a szavaid.
Azt mondtad, nem félsz a haláltól. Úgyis az lesz, ami lesz. Hiszen bárki, bármikor meghalhat, akár elütik az utcán, vagy a fejére esik egy tégla. Nem lehet úgy élni, hogy minden nap a haláltól rettegsz.
Azt mondtad az a fontos, hogy szeressük egymást minden nap úgy, mintha az lenne az utolsó napunk, mert sosem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap.
Hogy tanuljunk meg örülni annak, amink van, tanuljuk meg meglátni a szépet az életben, ahelyett, hogy folyton keseregnénk mindenen.
Ahogy most leírom mindezt, úgy tűnik, hogy mindez csak közhely. Pedig nem! Sőt ez lenne a LÉNYEG, amiről mi többiek, a hétköznapok taposómalmában gyorsan elfelejtkezünk. De olyan tisztán, ahogy te láttad mindezt, csak a halál árnyékában lévő ember láthatja.

Azt is mondtad, hogy megnyugodtál, mert láttad, hogy a családod annyira összetart, a gyerekeid úgy megtanultak együttműködni a pároddal és egymással, hogy már nem kell aggódnod miattuk.
Mert ez volt az egyetlen félelmed, hogy mi lesz velük nélküled.
Tudom, hogy soha sem magadat féltetted, mindig csak őket.
Ezért volt borzasztó látni a pici lányodat a sír mellett, ahogy apával ölelték egymást, egymásba kapaszkodva..... nagylányodat és nagyfiadat, ahogy ott álltak immáron örökre nélküled.
Ezt sosem fogom elfelejteni!

Ennek az egésznek nem lett volna szabad megtörténnie! Még mindig nem tudom elhinni!
Hiszen olyan erős voltál és olyan optimista.
Én, az örök pesszimista, neked elhittem, hogy le tudod győzni a halált!
A második kemó után megint nem vetted fel a telefont, de nem gondoltam semmi rosszra. Persze tudtam, hogy valószínűleg rosszul vagy, esetleg nem vagy olyan állapotban, hogy fel tudd venni a telefont, de annyira biztos voltam benne, hogy nem lesz baj. Még akkor sem gyanakodtam, amikor az érdeklődő sms-emre sem válaszoltál. Arra gondoltam, esetleg lemerült megint a telefonod, mint legutóbb.
Elmentünk nyaralni és egy délután örömmel láttam, hogy kerestél. Azonnal visszahívtalak.
Amikor a lányod hangját meghallottam, elsőre fel sem fogtam, hogy mit mond.
Olyan nincs, az nem lehet, hogy te nem vagy többé!
Hiszen megbeszéltük, hogy ha legközelebb hazaengednek, meglátogatlak.......
Nem így képzeltem a találkozást!

Ott álltam a temetéseden és néztem azt a rengeteg embert...... Szilvikém, én hiszem, hogy ezek az emberek nem csak illendőségből jöttek el. Én hiszem, hogy téged ennyien szerettek.
És örülök, hogy megismerhettelek és - ha csak egy röpke időre is - a barátomnak tudhattalak téged.
Én hiszem, hogy az, amit ott a hideg földbe raktak, csak a gyenge tested volt.
Hiszen azóta is itt vagy minden nap a gondolataimban és egy lélek addig van a Földön, amíg van ember, akinek az emlékeiben él.
Búcsúzom, Szilvikém. Búcsúzom minden nap.........